Beszélgetés Kapisztrán atyával iskoláról, nevelésről és karácsony ünnepéről

2018-12-28

Kapisztrán atya 1979-ben Teofil atya osztályában érettségizett. Az érettségit követően belépett a rendbe, a noviciátust is Esztergomban töltötte, valamint pappá szentelése után, ’86-tól ’97-ig tanárként, kollégiumi igazgatóhelyettesként (rektor) tevékenykedett. Egyháztörténelemből doktorált, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola főiskolai tanára, klerikus-, később novíciusmagiszterként részt vett a rendi növendékek nevelésében, szakalapítója volt a SOTE Mentálhigiéné Intézetében folyó lelkigondozói képzésnek, és pszichodráma-vezetői tanulmányokat is folytatott. Az idei tanévtől az iskola lelki igazgatóhelyettese, amely ez ideig ismeretlen fogalom volt a közel 90 éves gimnázium történetében. Visszatérésének okairól, új munkaköréről, valamint Szent Ferenc grecciói karácsonyának üzenetéről beszélgettünk.

 

fotó: Andráskó Balázs

 

- 21 év után visszatértél Esztergomba, melyet egykor úgy hagytál el mint rektor, latin és történelem szakos tanár, egy országos hírű fiúkórus vezetője – hogy csak néhány dolgot említsek. Mikor az igazgatóváltás újfent téma lett az iskolában a tavalyi tanév végén, és több szerzetest elhelyeztek, az újonnan érkezők körében még nem szerepelt a neved. Aztán, egy kis idő elteltével, a második tabulában már igen. Mi zajlott a háttérben?

- Amikor definitóriumi szinten megszületett az a döntés, hogy legyen változás Esztergomban, akkor első lépésben még csak annyi dőlt el, hogy több testvér el fog innen kerülni. Az azonban teljesen világos volt a tartományfőnök atya és a többi definitor részéről is, hogy ez így, ebben a formában még csak egy negatív állítás, kell, hogy folytatása legyen, és kerüljenek ide újabb testvérek. Mindez májusban történt. Ami az én idehelyezésemet illeti, annak az előzménye kissé korábbra nyúlik vissza. Még Róbert atya vetette fel igazgatósága idején, hogy a Sapientián vállalt feladataimat megpróbálhatnám innen ellátni. Akkor nem foglalkoztam a kérésével, de azért ott motoszkált a fejemben… Így, amikor az első döntések megszülettek, több testvérrel beszélgetésbe kezdtem arról, hogy mit lehetne tenni, hogyan lehetne előremozdítani Esztergom ügyét. Ezek kapcsán ajánlottam fel a tartományfőnök atyának, hogy ha úgy látja, hogy jelenlétemmel hozzá tudok járulni az Esztergomban kialakult helyzet megoldásához, kész vagyok ide költözni, és majd innen látom el budapesti kötelességeimet. Úgy tűnik, ez volt az a pont, ami másokat is megmozdított, és jöttek, talán szívesebben jöttek Esztergomba – gondolok itt például Kornél atyára.

- Voltak a döntésed mögött konkrét szempontok, tervek?

- Voltak gondolataim, csakhogy annyira azért nem ismertem az itteni valóságot. A megosztottságot, az egy helyben toporgást láttam, azt, hogy vannak, akik nagyon szeretnek itt lenni, és vannak, akik egyáltalán nem. Azt mérlegeltem, és ebben erősítettek meg azok a bizonyos beszélgetések, hogy milyen értékek mentén lehetne továbblendíteni az iskolát jelen helyzetéből.

- Onnan folytatod, ahol abbahagytad?

- Nem, mert nem lehet és nem is kell! Szinte minden és mindenki megváltozott, beleértve magamat is.

- Az elmúlt két évtizedben miben változtál meg? Tudom, hogy új utak nyíltak előtted, például doktoráltál, novícius magiszterként is működtél, ill. elmélyültél a pszichodrámában, a lelkigondozói képzésekben. Gondolom, ezek mind-mind visszahatottak rád.

- Azt hiszem, hogy az az idő, amelyet eddig az Úr Istentől kaptam, nagyobb távlatba helyezte a munkámat, beleértve azt is, hogy megkülönböztessem, mi fontos és mi nem, milyen dolgokért érdemes izgulni és melyekért nem. A pszichodráma-vezetői vagy a lelkigondozó szakirányú képzésnek rengeteg önismereti hozadéka van: letisztultabbá, higgadtabbá tudtak tenni. Sokkal jobban el tudom fogadni, ha valaki másként él meg valamit, mint én. Ez tulajdonképpen embertársam alapvető tiszteletét is jelenti. Nem halunk bele, ha másként látjuk vagy gondoljuk a dolgokat. Másrészről novícius magiszterként sokat kellett beszélnem az imádságról, a szerzetesi élet alapjairól. Azokat a kérdéseket, amelyeket ezekkel kapcsolatban a testvérek megfogalmaztak, csak úgy tudtam megválaszolni, ha előtte magamnak is feltettem, ha rákérdeztem a saját életemre. Kétségkívül ezek visszahatottak rám, formáltak.

- Térjünk vissza az iskolához! Végül konkrét feladatot kaptál, lelki igazgatóhelyettes lettél. Korábban nem volt ilyen tisztség az intézményben, és a közoktatás sem ismeri ezt a fogalmat. Mit takar ez a munkakör?

- A státusz egyértelműen abból következik, hogy nem szerzetes az igazgató, hanem civil. Ugyanakkor azok a szülők, akik ideadják a gyermekeiket, mindenképpen a ferences karizmával szeretnének találkozni. Gyakorlatilag a mindenkori lelki igazgatóhelyettesnek az lenne a dolga, hogy lehetővé tegye az iskola ferences szellemben történő működését, hogy segítsen hozzáférni a ferences karizmához egyrészt a ferenceseken, másrészt az oktatókon, egyáltalán az egész iskola légkörén keresztül. A lelkiségnek, a spiritualitásnak az a lényege, hogy meghatározza a prioritásokat. Hogyan bánunk a bennünk lévő erőkkel, képességekkel, minek a szolgálatába állítjuk ezeket? Mindig előttem van egykori generálisunknak, José Rodriguez Carballo atyának a növendék-nevelőkhöz intézett mondta, mely így szólt: „Fertőzzétek meg őket!” Érdekes, hogy ez sokszor nagyon kis dolgokon, apró magatartásformákon is múlik. Ezt a szemléletet kell föléleszteni, ugyanis néha kevesebb érdeklődést feltételezünk a gyermekek részéről, mint ami ténylegesen bennük van, és nemcsak a mi irányunkba, hanem általában a hit és a vallásos élet iránt is.

- Az iskola vezetésével – tehát az igazgatóval és a másik két igazgatóhelyettessel – hogyan hozható összefüggésbe a munkád?

- Nagyon fontos, hogy nekem fegyelmi jogköröm nincsen, szemben a többiekkel. Miért jó ez? Azért mert ez tesz engem elérhetővé mindkét fél számára például egy konfliktushelyzetben. Szoktam is mondani azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen problémával bejönnek a szobámba, hogy onnan nem kerül kis semmi. Kezd az is gyakorlattá válni, hogy ha valamelyik diákkal fegyelmi gond adódik, akkor azt átbeszélem vele, nem maradunk meg pusztán a büntetés, fegyelmezés szintjén. Nagyon sok nehéz sorsú gyerek vesz körül minket és tudva levő, hogy minden kirívó cselekedetüknek valahol megvan az oka. Ezek megrendítő beszélgetések tudnak lenni.

Másfelől természetesen ott vannak a heti rendszerességgel összehívott vezetőségi értekezletek, ahol mindent megbeszélünk rövid és hosszú távú feladatainkat, programjainkat illetően. Sőt, olyannyira igyekszünk összedolgozni, hogy például az öregdiák-találkozóra most én is elmegyek, noha azon hivatalosan csak az igazgatónak kellene megjelenni. Tudom ugyanis, hogy ezzel sokakat megnyugtatok, mert jelzem: a ferences jelenlét nem tűnik el az iskolából.

- Nem akarok provokatív lenni, de szeretném megkérdezni: ahogy most látjuk az iskolát, a vezetőség összetételét, modelljét, az átmeneti állapot, vagy egy újfajta jövőkép kezdete?

- Az biztos, hogy az idei tanévtől kezdve kellett egy gyors és már rövid távon hatással bíró megoldást keresni. Ugyanakkor én annak a reményében jöttem ide, hogy stabilizálni tudjuk a helyzetet, mármint szerzetesi oldalról nézve, és a további kibontakozás irányába vinni. Abban próbálom segíteni a testvéreket, hogy a szerzetesi életet erősítsük meg. Az, hogy milyen élet van a rendházban, milyen hangulat uralkodik a testvérek között, mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben ferencesként, kihat a velünk együtt dolgozókra és a gyerekekre is. Egy szép szerzetesi élet átütő tud lenni. Rövid távon ez a mostani helyzet stabilitást ad, működik, ráadásul jól működik, és úgy látom, hogy hosszú távon is fenntartható, megerősödést szolgál. Mondok egy példát, ami talán nagyon hasonló lehet a mi helyzetünkhöz: hat évvel ezelőtt a rendtartomány a kozármislényi nővérek kérésére átvette a szociális otthonuk fenntartását, mert annyira lecsökkent a számuk, hogy mindenképpen rendezni kellett a soraikat. Az idő beigazolta, hogy jó döntést hoztak ezzel, mert megmaradt a közösség, továbbra is ott dolgoznak az otthonban, de nem nyomja agyon őket egy nagy intézmény fenntartásának a terhe. A szerzetesi élet szempontjából fontos, hogy amit vállalunk, az ténylegesen élhető legyen. Nem vádként akarom megfogalmazni senki felé, de az, amit 21 évvel ezelőtt még egymagam csináltam 8-10 éven keresztül, azt ma három ember csinálja. Csakhogy senki sem tud 30 éven át három ember helyett dolgozni. Abból csak kiégés és belefásulás lesz. Rendi szinten nézve ettől kellene megóvni mindenkit, mert ennek csak rossz következményei lehetnek.

- Folytassuk még ezt a gondolatmenetet, csak más aspektusból megközelítve. Az elmúlt időszakban azzal vádolták az iskolát, rajta keresztül pedig magát a rendet, hogy feladja magát. Önfeladást jelent az, hogy nagyobb arányban vannak jelen civilek az iskola életében?

- Én nem ezt nevezném önfeladásnak. Egyébként mit jelent az, hogy önfeladás, egyáltalán hol kezdődik? Mert véleményem szerint ez egy hosszú, belső folyamat. Amikor mi 21 éve Pál atyával, József atyával és Didák testvérrel együtt – ugyancsak négyen – elkerültünk innen, még egy év se telt el, de már nem láttam habitusban járó ferences testvért, mikor egy-egy alkalom erejéig visszatértem. Vajon miért? Mi volt ennek az oka? Hát nem ez, vagy valami ilyesmi az önfeladás elő lépése? Könnyen lehet, hogy az önfeladás akkor kezdődik, amikor már nem vagyok az, aki ténylegesen lehetnék, vagy aminek lennem kellene, és föladom még azt is, hogy bármikor még az lehessek. Ha így nézem, akkor biztosan nincs szó önfeladásról Esztergom kapcsán, mert pontosan az iskola megtartása érdekében születtek a mostani döntések. Ha azt a logikát követjük, amit az előbb mondtam a szerzetesi élet kisugárzásával kapcsolatban, akkor bízom benne, hogy idővel ez a létszámban is meg fog mutatkozni, mert a rendbe való belépést fontolgató gyerekek és a többi rendtárs irányába is egy élhető életforma képe már sokkal vonzóbb lesz.

 

fotó: Andráskó Balázs

 

- Voltaképpen mitől ferences iskola egy iskola?

- Attól, hogy van egy szerzetesi közösség az iskola mellett, és ez a közösség ott dolgozik az iskolában, látható, megfogható módon ott él a gyerekek között, akik alkalmasint bekapcsolódhatnak az életükbe. Nagyon érdekes, hogy amikor zsolozsmázunk, meg-megjelenik a templom melletti folyosó ablakában egy-egy fülelő gyerek sziluettje. Ettől vagyunk ferences iskola. Egyébként azzal, hogy egy civil ember az igazgató, eggyel több ferences tud ott lenni a tanító-nevelő munkában. Miért gondolnánk azt, hogy a civil igazgató a szerzetesek ellenében akarná irányítani az iskolát? Gellért igazgató úrról, és Bánhidy Vajk igazgatóhelyettes úrról pedig csak a legnagyobb elismeréssel beszélhetek. Az igazgató úr mindig egyeztet velünk, szerzetesekkel, és nagyon jó, hogy az intézet élén olyasvalaki áll, aki mögé egységesen fel tudunk sorakozni – mi szerzetesek is. Különben pedig az a tapasztalatom, hogy igazából csak az marad fenn és működik egy személyt túlélően is, amit át tudunk adni másoknak. Így van ez egy iskola esetében is.

- Mi az, amit csak egy ferences tud megadni a diákoknak?

- Abban az életkorban, amelyben a velünk együtt lévő gyerekek vannak, a legtöbben, noha a házasságot látják maguk előtt követendő példának, a mi életünket nézve megérthetik, hogy van másmilyen elkötelezettség is, valahova tartozni tudás. Emellett a szerzetesi élet, benne a cölibátus, a közösségben való lét, számukra nagyon szembeszökő jel, esetleg kérdőjel. Ha egy gyerek azt látja, hogy ezek (mármint mi) azzal együtt, amit vállalnak mégis normális emberek, akkor elindulhat azon az úton, melynek során beláthatja, hogy az, amit mondanak és képviselnek, az is normális, nem betegíti meg őket, sőt a javukat szolgálja. Ugyanakkor pedig olyan kapcsolódási pontot tud adni egy szerzetes vagy akár egy egész szerzetesi közösség, amelynek köszönhetően később az életben más ferences közösség felé is utat találhat az illető.

- Megkérdezem ugyanezt kissé másképpen. Évek óta szerkesztem a Franka-lapot, és számtalan öregdiák-találkozó beszámolóját olvastam, valamint az Akikre büszkék vagyunk rovat visszaemlékezéseit. Úgy tűnik, hogy a legfontosabb élmények, akár ha a konkrét eseményeket vagy magukat a személyeket nézzük, mindig az atyák köré szerveződnek. Mit jelentetek, ill. az idősebb generáció esetében, mit jelentettetek számukra?

- Az a tapasztalatom, hogy egy papot vagy egy szerzetest általában túl- vagy alábecsülnek. Egyik se jó. Az igazán nagy élmény az, amikor valaki megtapasztalja az adott szerzetesről, hogy ez ugyanúgy ember, ugyanúgy ott él a hétköznapok forgatagában, mint az átlagember. A hivatásból adódó szentség, valamint ennek a mindennapi emberségnek a találkozása mindig valamiféle reveláció. Ehhez persze nem szabad feladni sem a szentségre törekvést, sem az emberséget, mert az olyan lenne, mintha egy akkumulátornak nem lenne csak egy pólusa. Azok a ferencesek maradtak meg a diákok emlékében, akik tudtak valamit együtt tenni velük, akik részt vettek a mindennapjaikban. Amit vallunk a megtestesülés titkában, hogy ti. Jézusban láthatóvá vált az Isten, az valamiképpen igaz az emberre is. Mi magunk is láthatóvá tudjuk tenni őt, közvetítetni tudjuk a másik felé. Papok vagy szerzetesek irányába ez az elvárásunk sokkal nagyobb. Úgy gondolom, hogy ha képesek vagyunk megfelelni ennek a jó értelemben vett elvárásnak, akkor az Istennek ezt az emberen keresztül megmutatkozó jelenvalóságát is mintha jobban tudnánk közvetíteni.

- A latinoknál fontos értéknek számított a mos maiorum, az ősök tisztelete és követése. Milyenek voltak az itteni elődeitek, a nagy öregek, akikről tudom, hogy a Te életedben és a hivatásodban is példaként állnak?

- Mostanában döbbentem rá arra, ahogy visszajöttem Esztergomba, hogy engem olyan tanárok tanítottak, idővel olyanoknak lettem a rendtársa, akik börtönviselt emberként – többen közülük halálra is voltak ítélve –, ha kellett, jóllehet már nem voltak fiatalok, vállalták a prefektusságot, és emellett akár 50 évesen is lejártak Szegedre tanári szakot végezni, csakhogy megmaradhasson az iskola, mert 1965 után már a nevelői munkához is valamilyen tanári végzettségre volt szükség. S ez természetes volt számukra! Nos, ezt a hozzáállást éreztem magamra nézve is kötelezőnek, amikor idén nyáron szóba került, hogy vissza kell jönnöm, és áldozatok árán is, de feladatokat kell vállalnom. Ők ilyenek voltak. Ezt tanultam meg tőlük…

- Vissza a gyökerekhez? Az első javaslataid egyike az volt, hogy vissza kell állítani a reggeli stúdiumot, úgy, hogy mellette választhatóvá kell tenni a szentmisén való részvétel lehetőségét is. Ez több mint két évtizede már nem így van…

- A napirend módosítását mindamellett szimbolikusnak is tartom, ugyanis ezen a két pilléren nyugszik az egész életünk. A stúdium a tanulást jelenti, a mise pedig a hitünket. Mind a kettő értéket képvisel: a hitet és a tudást. A népegyház eltűnésével mostanra már eltűnt az a vallásos légkör is, ami a mindennapokat átszövő keresztény élet gyakorlatából fakadt. Ezért ma minden katolikus iskola és benne minden szerzetesi iskola evangelizációs terep, missziós közeg. És ez nem baj, ezt tudatosan vállalni kell!

Ami számomra itt mindig nagyon nagy élmény volt, ha a múltat nézem, az a liturgia ünneplése. Annak idején, mikor be akarták vezetni az Éneklő egyházat, kipróbálásának helyszíne Esztergom volt. A gyerekek 8-10 miseordináriumot tudtak énekelni – mindenki és minden osztály. Európai szinten is egyedülálló volt, hogy az egész iskola, 300-nál is több gyerek négy szólamban énekelte a virágvasárnapi passió turbáit. Ez olyan belekapcsolódás jelentett az ünnepi liturgiába, amelynek meghallgatásáért messze földről eljöttek ide. A gyerekek egyharmada aktív módon zenélt – ez azért meglátszott rajtuk. A zene ugyanis lelki kultúrát termő dolog, egyben az önkifejezésnek és a belső harmónia megteremtésének kiváló eszköze. Ezért örülök, ha azt látom, hogy ez ma is szépen működik…

- Különleges helyzetben kerültél azzal, hogy visszatértél az iskolába. Ritkán beszélhetek olyan emberrel, aki valamit nagy időtávlatból szemlélhet, ill. egy letűnt és egy új világ dimenzióit is látja. Mi változott meg 21 év után a gyerekekben. Hogyan látod azokat, akiket most tanítunk, akik alkalmasint bekopogtatnak hozzád lelki beszélgetésre?

- Az egyik nagy különbség a figyelni tudás képessége. Ez sajnos csökken. Amit viszont hallatlan nagy élmény látni, hogy a gyerekek a korábbinál sokkal jobban igénylik a beszélgetést; azt, hogy együtt legyünk velük. Ez természetesen régebben is így volt, de nem ilyen mértékben. Sőt, sokan már annak is örülnek, hogyha a szokottnál egy kicsivel többet láthatnak minket. Ez pedig nagyon megtisztelő…

- És itt most vissza is kanyarodtunk ahhoz az alapvetéshez, amiről korábban beszéltünk, vagyis ahhoz, hogy mit jelentetek a gyerekek életében vagy másként megfogalmazva mitől és meddig ferences iskola egy iskola… Befejezésül pedig térjünk át egy kicsit karácsony misztériumára. Szeretném, ha megvilágítanád számunkra Szent Ferencnek azt a történetét, amelyet röviden csak úgy hívunk, hogy a grecciói karácsony. Mi történt ott, Greccióban, hogyan kell értelmeznünk azt a csodát, ill. látomást, amikor Ferenc megelevenedni látja a kis Jézust abban a bizonyos pajtában, ahol társaival összegyűlt.

- Van itt egy nagyon fontos mozzanat, ugyanis ez nem pusztán a betlehemállításról szól, mint ahogy azt széles körben gondolják. Idővel természetesen követendővé vált, ahogy Ferenc ünnepelte a misztériumot. Kultuszt, pontosabban rítust teremtett, és ezáltal rajta keresztül számunkra is út nyílik az ünnep „szívéhez”, de még ennél is többről van szó. Az történt ugyanis, hogy a grecciói jászolnál a pap misét mutatott be – ezen vett részt Szent Ferenc. Tehát itt nem a Betlehem-utánzás, a betlehemállítás a lényeg, hanem az üres jászol fölött miséző a pap és Ferencnek az a felismerése, hogy az, aki megszületett, az van jelen a pap kezében az Eucharisztia által. Az a nagy újdonság, hogy Ferenc ezt a kettőt össze tudta kapcsolni. Nem valami 2000 évvel ezelőtti eseményt ünneplünk pusztán, hanem azt, ami paradigmájává vált az életünknek, vagyis ami hatását kifejtő mintaként jelen lehet vagy jelen van a mi életünkben is. Ferenc arra mutat rá, hogy ami karácsonykor történt, vagyis Jézus születése, és amit az Eucharisztia jelent, az összetartozik, és mindig elérhető a számunkra. Milyen nagy dolog lenne, ha nemcsak karácsonykor lennénk ennek tudatában, hanem mindig!

 

fotó: Andráskó Balázs

 

- Mi az, amit széles körben az emberek megértenek Szent Ferencről? És mi az, amit talán csak nagyon kevesen?

- Azt hiszem, hogy amit a legtöbb ember megért Szent Ferencből, az az embersége. Ferenc előszeretettel mondta magáról, hogy ő „simplex et idiota”. A kortársai hajlamosak voltak a szónak ilyen konkrét értelmében tekinteni rá – pedig más ennek a jelentése; a mai szövegkritikai módszereknek köszönhetően már tisztán értjük. Ferenc esetében az „idiota” mindössze annyit jelentett, hogy nem végzett egyetemet, de például tudjuk, hogy a korabeli lelkiségi irodalmat nagyon jól ismerte. Az egyszerűség, pontosabban az „egyszerűség útja”, ahogy a saját életét nevezi, azért volt fantasztikus, mert a tanulatlan emberek is megértették Ferenc szavát. Ugyanakkor a műveltebb réteg, teológusok, filozófusok, akik válaszokat akartak, szintén megragadónak tartották azt az egyszerűséget, ahogy Ferenc megtalálta az utat Istenhez, ill. magához az élethez. Így tulajdonképpen az ő embersége és egyszerűsége sokak számára elérhetővé vált.

Azt talán már kevesebben értik meg igazán, hogy a szentség is ilyen egyszerű. Kierkegaard mondja, hogy a szentség nem más, mint az Egynek a keresése. Ha belegondolunk abba a szóba, hogy egyszerű, látjuk benne a lényeget, vagyis az egy-et, a végső egy-et, azaz Istent. Az egyszerűség voltaképpen az egy-re, az Istenre való törekvés. Ferencnek ez a redukálóképessége szó szerint reductio és reddictio, azaz visszavezetés, visszaadás. Azt gondoljuk, hogy könnyen értjük az olyan jeleneteket az életéből, mint amikor lemond a köpenyéről, vagy a madaraknak prédikál… De vajon értjük azt is, hogy mi van ennek a mélyén? Ugyanis minden cselekedetének értelme végső soron az Isten iránti lángoló szeretetében rejlik. Ez az, amit vagy megértünk, vagy nem. Lehet őt utánozni, vannak is, akik zsákruhát öltenek, ám ekkor még csak a külsőségében értettük meg. Ha Ferenc cselekedeteinek követése vagy utánzása kapcsán nincs meg bennünk az Isten iránti lángoló szeretet, mint ahogy az benne megvolt, még nem értettük meg őt…

Keppel Dániel

2019 Március
VHKSzCsPSz
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Copyright © Hello Esztergom